Vers
2022 év eleje óta újra készülnek szövegek. Teljesen más az attitűd, poétika, mint a korábbi prózák esetében, melyek annak idején a Parazita című kötetben jelentek meg (FISZ, 2008). Ott, úgy gondolom, a mondani akarás, a „produkció” a kelleténél fontosabb volt. Az eltelt időben létrejött és publikált verseket a prae.hu művészeti portálon publikált blogon gyűjtöm. Itt lent el lehet olvasni közülük egy kisebb válogatást.
Egy ház lebontása
Hölderlin emlékének
Nem nagyon áll szóba senkivel.
Arról mit is mesélhetne, amit csinál.
Más meg aligha érdekli. Úgy tűnik,
a szomszéd lebontja a házat, amiben él.
Először a bejárati ajtót veszi ki,
az ablakokat, majd a beltéri ajtókat.
Csak öregesen, minden nap egy kicsit,
hétvégén szünetet tart. Az udvarra
hord halomba mindent, letakarja
ponyvával, ne láthassa kíváncsi
tekintet. Ágy, asztal. Képek,
könyvek, polcok, ruhák, szekrények.
A tapétát szobáról szobára haladva
kaparja le, a víz- és a villanyvezetékeket
egyenként tépi ki a falból, a vakolatot leveri,
kád, vécéfajansz. Felszedi a parkettát,
feltöri a járólapot. Következnek a válaszfalak,
tégláról téglára, melyeket egyenként
megtisztogat, és rendesen rakást
alakít ki belőlük. Sem rendőr, sem orvos,
sem barát vagy rokon nem tántorítja el.
Takaros falusi porta előtt
Idegen a saját
életében – beszéli
róla az utcán két nő.
Elhaladok mellettük,
félrehúzódnak,
lehalkítva a beszédet,
kissé elfordulva,
de azért kiveszem
a szavukat, holott
nem változtatok
a lépteim sebességén.
Nemsokára jelentkezik
takarítani, meglátod.
Én is ezt remélem,
jót tesz majd neki,
most csak a földet,
a járdát bámulja.
Már nem fog
emlékezni arra,
ami miatt ide jutott.
Tényleg, te tudod,
mi történt vele?
Csak azt hallottam,
hogy a férje hasában
találtak egy… vagy inkább
a fejében… Nem jól
értettem. Aztán
innentől semmi,
csak a saját gondolatok.
Szellemkép
Mennyit röhögtünk
gyerekkorunkban
a japán katonán,
akinek a legenda szerint
lezuhant a gépe, de ő még
idejében kiugrott ejtőernyővel,
így mesélte valamelyik családtag,
majd egy lakatlan szigeten,
mások szerint esőerdőben,
évtizedekig vívta még a háborút,
nem értesülvén róla, hogy vége,
élte értelmetlen életét, akár
egy állat, pedig semmi
nevetnivaló nincs benne,
hiszen csak annyi történt, hogy
nem tudott szabadulni a szerepétől –
mint akik vívják harcukat
fantomjukkal, ami a boldogság
útjában áll, eltorzult az arcuk egyszer,
és úgy maradt, a maszk nem jött le
többé, Onoda Hiroo, szamurájok sarja,
kiválóan képzett katona,
mindvégig ragaszkodott a parancshoz,
kis csapatával küzdött a hegyekben,
és csak egykori, közvetlen felettesének
hitte el, 1974-ben, hogy a háborúnak vége,
utána már ellenfelei is tisztelték, a Fülöp-szigetek
elnöke kegyelemben részesítette,
ő pedig a továbbiakban,
nem tudta elfogadni a világot
olyannak, amilyen.
Ez csak füst
„hagyjon üzenetet”
(Veszprémi Szilveszter)
Harmincharmadik születésnapom
másnapján kezdődött, egy bulit
követően, melyen még Cohibát
emeltem a számhoz, és fiatal költőket
kérdeztem az ünnepre szinte teljesen
kipakolt Fillér utcai lakásban:
„neked mi az aktivitásod”.
Egyik nagyapám harminchárom éves
kora körül „tette le a cigit” – nagymamám
így mondta régen –, ez nekem tetszett,
és kijelentettem, ebben az életkorban
majd én is elgondolkodom a dolgon,
amit a család úgy értett, az lesz a nap,
amikor abbahagyom a dohányzást.
A véletlen úgy hozta, hogy ez szándékká
érett bennem.
Másnap reggel,
kiszállva az ágyból, még fel sem tűnt,
annyi maradék méreg volt bennem,
de később, mikor a német vizslát
sétálni vittem, felfedeztem az utcán:
éjszaka eltűntek a színek, minden
kietlen. Erőszakkal kellett
leküzdenem magamban
a szenvedélybetegség tüneteit,
kibekkelni a hiány miatt
kialakult, ingadozó vérnyomást.
Mindez hetekig tartott – közben
olvastam Márquez önéletírását,
egy helyen kifejti, a dohányzást
abbahagyni azért annyira nehéz,
mert pontosan olyan, mint megölni
valakit, akit szeretsz. Nekem sikerült.
Cigarettát azóta nem veszek a számba.
De az igazsághoz hozzátartozik,
hogy kis kihagyás után, pár évre rá
ismét dohányoztam, ekkor már csak
szivar és szivarka, nem bírtam a papír
kátrányízét. Aztán elegendő volt
egy kisebb elhatározás, ami végképp
leszámolt ezzel a szenvedéllyel, hiába
álmodom vele néha, az már nem
a vágyról szól, csak használati tárgy,
amihez nem kötnek érzelmek.
Eduard
Goethe a Wertherrel megmutatta
az érzékeny férfit, aki boldogtalan
szerelmesként az öngyilkosságig
menekül, aztán az építés ideje:
a nevelés eszménye
jön el Wilhelm Meisterrel,
és a tudásvágy,
a cselekvő ember Fausttal;
majd a házasságot mint
természettudományos
jelenséget vizsgálva
a hosszú együttlét
lehetetlenségét adja
a Vonzások és választások,
melyben, bár mára
szinte minden elavult
a tárgyi és kulturális
környezetéből,
a könyörtelen haladás
a vég irányába, amit minden
olvasásnál megcsodálok,
letaglóz – azt viszont
végképp nem gondoltam
volna, ami most lehetőség lett:
ha az ember megcsömörlik
az élettől, mint Eduard,
ha végképp nem tudod, hogyan
folytasd, akkor elmehetsz
ismét harcolni a háborúba.
Mesélik, Philemon és Baucis
egy egész életet élt le együtt,
időben és térben, egymásnak
jelentve az univerzumot és
az örökkévalóságot. Szolgájuk
nem volt, életük végén egyszerre
haltak meg. Miért kellett ennek
így lenni? Ha egyikőjük hamarabb
távozik, a másik, míg feldolgozza
a fájdalmat, súlyos tagokkal, fejjel,
egy elefánt, annyi ideig kell
éljen még, amennyi időt együtt
eltöltöttek. Ameddig a boldogság,
addig tart a boldogtalanság is.
Ez meghaladná az emberi élet
hosszát. Szolgáljon történetük
mindenki számára saját tanulságul.
A rossz hír hordozója
Gyenge és bizonytalan,
fele sem tréfa, nehezen
áll egyedül a lábán, holott
úgy tűnik, mint aki a helyén
van, nem ment el az esze.
Megsemmisített emlékek
fantomfájdalmai, önmaga
ellen fordul benne az öröm.
Nem teheti le a földet, Atlasz
fejben ismétel, és nem jut ki
semmi belőle, a glóbuszból.
Hiába szólsz hozzá, nem
válaszol, megértést
nem tanúsít irántad vagy
kutyád iránt. Néz maga elé,
most már ő is kővé
dermedve.
Az érzékek birodalma
Fontold meg, ajánlja egy alkalommal
Orfeusznak pszichológus barátja,
jó lenne valahogy elfogadni,
hogy Eurüdiké elment,
nagyon sajnálom. El nem
képzelhetem, mit élsz át,
de azt tudom, fáj, hiába nyúlnál felé,
sosem éred el, hiába beszélnél hozzá,
nem hallgat meg, már jó ideje
Hádésznál van, ott ő az úr, akármit teszel,
ha az alvilágból is hozod vissza,
mindig rajta marad a bűze,
nem lenne az jó neked. Orfeusz,
nem értve meg, milyen tanácsot kapott, lement
az alvilágba, a szívéből dalolt, Eurüdiké
ismét mellé társult, és boldogok voltak.
Ám Orfeusz csak nem tudta feledni a
Hádésznál érzett szagot, felfelé jövet
visszanézett, és elnehezült a lelke,
mire, ezt látván, Eurüdiké
közös jövőjüknek örökre hátat fordított.